SIMON ZSOLT

 

Kurátori körökben régesrégi és általánosan elterjedt nézet, hogy építészeti kiállítást rendezni majdnem olyan, mintha fából vaskarikát kellene csinálni. Sokszor felmerülő probléma, hogy az építészet szempontjából minden szóba jöhető eszköz defektusoktól szenved: a falakra felfüggesztett fényképek legalább annyira a fotográfusról mint a bemutatni kívánt épületekről szólnak, s ráadásul a legfontosabbat, az épületek téri összefüggéseit csak egy leszűkített aspektusból képesek érzékeltetni; a tervlapok nagy mennyiségben befogadhatatlanok és unalmasak; a képekhez mellékelt száraz műleírásokon senki sem küzdi át magát „pusztán” azért, hogy mélyebben megértse a látottakat; a makettek kicsinyítettségük és stilizáltságuk okán tompa – bár a tervezői gondolatot talán a leghívebben rögzítő – vetületek csupán. 

 

 

Képek: www.simonzsolt.hu

Az építészeti kiállítások tehát – mondják a kurátorok – nem maguknak az építészeti műveknek a közszemlére tételét jelentik, hanem tájékoztatást adnak valamiről, amely térben távol van, amely a maga teljességében csak magában az épületben, a helyszínen érthető meg. (Ez alól természetesen kivételt képeznek azok az építészek által készített, s az építészet és a képzőművészet határmezsgyéjén álló művek, melyek a maguk valójában, teljességében jelennek meg kiállítóteremben.)

 

 

Nem csoda, ha az építészeti kiállítások az utóbbi évtizedekben minden lehetséges új demonstrációs eszközt, új képalkotási technikát magukévá tettek annak érdekében, hogy a tárlatokat élményszerűvé, a szemléltetni kívánt épületeket a befogadó számára érzékelhetőbbé – vagy inkább elképzelhetőbbé –, a tervezői gondolatokat „transzponálhatóbbá” tegyék. Ennek a törekvésnek tipikus példája az a vándorkiállítás, amelyet a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki Karának Breuer Marcell Doktori Iskolája rendezett az elmúlt évek hallgatói munkáiból. A látogató előtt a látványtervek és fotók hologram-verziói jelennek meg – a térbe kiugró házsarkok, tornyok, mélybehúzó utcarészletek, a befogadó mozdulatait követve elforduló homlokzatok illúzióját nyújtó képek néhány pillanatig valóban azt a benyomást keltik, hogy ezáltal érthetőbbé, de legalábbis megfoghatóbbá, „átélhetőbbé” válnak számunkra az épületek, mint egy egyszerű sík fotó vagy digitális print révén. Azonban nehéz eldönteni, hogy a hologramok sajátos téri „varázslata” vagy e szemléltetési formának az építészeti kiállításokon – legalábbis idehaza – szokatlan alkalmazása teszi-e emlékezetessé a tárlatot. Az azonban kétségtelen, hogy a hologramok segítségével megjelenített épületek és épülettervek olyan impulzív ingert jelentenek a néző számára, melyek a fotók és rajzok intellektuális vizsgálódásra késztető dokumentum-jellegével szemben inkább egyfajta villanásszerű, de mélyreható téri impressziót, vagyis elsősorban érzéki élményt eredményeznek. Kérdés persze, hogy ezek az illúziók mennyiben árulnak el többet, „igazabbat” egy építészeti gondolat, egy koncepció vagy egy megépült konstrukció mibenlétéről – mindenesetre az ötlet „show-elemnek” nem is rossz. A kiállítás készítői ugyanakkor nem hagyták cserben azokat, akik „értelmükkel” is végig szeretnék járni az épületeket: a hologramokat finom rajzok, szép fotók és rendkívül informatív műleírások kísérik.

 

 

Az anyag válogatói láthatóan erősen koncentráltak arra, hogy mind az építési-tervezési helyszínek, mind az épülettípusok tekintetében a valóságnak nagyjából megfelelő arányokat alakítsanak ki. A legnagyobb hangsúlyt természetesen az intézmény szűkebb pátriája, Baranya megye, illetve a Dél-Dunántúl kapta: az elmúlt évek sokat méltatott és vitatott pécsi köztérprojektjei (48-as tér – Tamás Anna Mária, Kovács-Andor Krisztián; Kossuth tér – Keresztes Béla, Dévényi Sándor, Dévényi Márton) és kulturális beruházásai (Modern Magyar Képtár bővítése és rekonstrukciója – Kistelegdi István, ifj. Kistelegdi István, Halada Miklós, Széll Judit, Vörös Erika; Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont – Bachmann Bálint, Bachman Zoltán, Stocker György, Rohoska Csaba, Hutter Ákos, Szösz Klaudia, Borsos Ágnes; Cella Septichora Látogatóközpont – Bachman Zoltán) mellett megjelennek a környék kisebb településeinek központjait rehabilitálni-fejleszteni igyekvő projektek (pl.: Pellérd, községháza – Getto Tamás, Kis János, Lukács István, Medvegy Gabriella, Veres Gábor), sőt, a már határon túli, de Péccsel mégis közös kulturális-földrajzi régióba tartozó horvátországi területeken megvalósult munkák is.

 

 

Mindemellett a készítők összegyűjtötték azokat a terveket is, melyek bizonyságul szolgálnak arra, hogy a doktori iskola hallgatói messzebb látnak a Dél-Dunántúl határainál, s bekapcsolódva a hazai vérkeringésbe, aktívan részt vettek az elmúlt évek legfontosabb, az egész szakmát megmozgató – sokszor botrányoktól, de legalábbis éles vitáktól terhes – pályázatain (pl.: Nemzeti Emlékhely, Székesfehérvár; 320° Kenyérgyár – Siófok, stb.), s hogy figyelmük a nehéz szociális és közegészségügyi helyzetben lévő országok elemi problémáival kapcsolatos építészeti feladatokra is kiterjed (Szatellit gyermekkórház terve, Ruanda – Rétfalvi Donát, Simon Zsolt).

 

 

Ezt a sokirányú gondolkodást, ezt az izgalmasan szerteágazó tevékenységet persze nyilván nem csak a doktori iskola oktatási koncepciója és a tervezők személyes ambíciói, hanem a mindenkori helyi és országos köz- és magánberuházásokkal összefüggő építészeti feladatok, elvárások, megrendelések is motiválják – s ekképp a kiállítás egyfajta kaleidoszkópot nyit a látogató számára, amely az építészszakma működését meghatározó tényezőket – helyi, regionális és országos problémák, a magán- és közberuházói szféra állapota, az oktatási elvek és intézmények helyzete, a tervezői körök és alkotóközösségek sajátosságai, stb. – képviselő „mozaikszemekből” áll össze.